Leslie Vargas
fejléckép

Újra San Franciscóban

- Ahhoz, hogy visszanyerje az emlékezetét, sokat kell majd erőltetnie az agyát. A kezdeti lépések lesznek a legnehezebbek, de ha az első epizódok beugranak, a többit már könnyebb lesz előcsalogatni. Ezért, ha tud figyelni rám, elmondanám azt a keveset, amit tudunk magáról.
-  Kíváncsian várom! — bólintott a fiú.
- Hát először is: ön amerikai állampolgár; a neve: John Howard. Szüleivel és öccsével együtt rokoni látogatásra érkezett Auszt­ráliába. Melbourne-ből igyekeztek Sydney felé, mikor egy euka­liptuszerdőben tűz ütött ki, s a lángok utolérték a kocsijukat, mely egy kanyarban áttörte a védőkorlátot.
   A fiú felhúzta a szemöldökét. — Mi lett velük?
- Meghaltak — felelte az orvos csendesen.
- Az az igazság, nem is emlékszem rájuk — mondta a fiú elgondolkodva —, pedig biztosan szerettem őket. Talán jobb is így; kevésbé fájdalmas!
   A férfi nem tudott erre mit mondani. Benyúlt köpenyének egyik jókora oldalzsebébe, s előhúzott belőle egy különös, ho­mokszínű, nyolcszögletes kvarcórát. Pár másodpercig tűnődve nézegette a számlap felső részében sűrűn váltakozó, ismeretlen karaktereket.
- Kicsit késik az órája - jegyezte meg, miközben letette az ágy melletti asztalkára. - Beállítottam volna, de ilyen szer­kentyűvel még nem találkoztam.
- Mennyit késik?
- Tizennégy évet — felelte az orvos, mintha csak másodpercek­ről lenne szó.
John másnap délelőtt arra ébredt, hogy nagy robajjal nyílik az ajtó, s valaki megrázza a vállát.
- Hé, te, húzd le a bőrt a szemedről!
- Ne rázd — szólalt meg egy másik hang —, mert mindjárt szemrehányást tesz!
- Gondolod, hogy pofon akar rókázni?
- Hé, nem vagyok én kanalas gyógyszer! — ült fel John kábult fejjel.
   Igyekezett összerakni a képet, amely elég homályos volt még, s időnként egy csillag is elhúzott az orra előtt. Semmire nem emlékezett az előző napon történtekből.
- Bokszolnak a majmok a fejedben, mi? — kérdezte Peter, megértő mosollyal az arcán.
- Ez aztán a pubi! — jegyezte meg William elismerő hangon. - Tegnap úgy berúgtál, hogy kínaiul zagyváltál valamit. Úgy kellett rád szólni, hogy mi is szeretnénk érteni.
   John előtt hirtelen kitisztult a kép, s felült. — Mit csi­náltam?! — kérdezte hitetlenkedve.
- Hát, először is, úgy berúgtál, mint az atom. Tíz óra felé már le akartál esni a székről. Aztán egyszer csak elkezdtél vala­mit motyogni idegenül. Megkérdeztük, hogy mi volt az, mondd el értelmesebben. Erre zagyválni kezdtél valamit, hogy te mormon­nak születtél; aztán valami bolygót is emlegettél, aminek két központi napja van, s három évig tart rajta egy esztendő; végül pedig valami űrhajó is szóba került.
Egyszóval óriási volt! Asimov kutya füle hozzád képest!
   William elhallgatott, mert észrevette a John arcán tükröződő megdöbbenést.
- Tátva maradt a szád, mi? — vigyorgott James. — Bizony, úgy be voltál akasztva, hogy ilyet még nem láttam!
- Mondd csak, hogyan haltak meg a szüleid? — szólt közbe Peter.
- Már ezerszer elmondtam, hogy Ausztráliában belezuhantak egy szakadékba.
- Te vezettél?
- Nem.
- Akkor nem értem! — folytatta a szőke fiú. — Ugyanis azt mondogattad, hogy a te lelkeden szárad szüleidnek a halála!
- Marhaság — mondta John, idegesen megrándulva —, láthattátok, hogy eszméletlen részeg voltam!
- Pedig olyan meggyőzően hajtogattad, hogy rád kellett szólni, ne pofázz annyira hangosan, mert még valaki elhiszi.
- És mit csináltam még? — kérdezte John szokatlan hévvel. - Most már kezd engem is érdekelni.
- Például bebizonyítottad, hogy írni is tudsz kínaiul.
- Micsoda?! — ugrott ki a szakállas fiú az ágyból.
   Peter válaszul előhúzott egy papírost a zsebéből, amire függőleges sorok voltak írva. John futó pillantást vetett csak a noteszlapra, aztán összegyűrte, s beledobta a szemétkosárba.
- Részegen bárki tud ilyen ákombákomokat firkálni! — futott végig az arcán egy ideges mosoly.
   A szőke fiú a falra pingált különös, púpos fejű emberekre mutatott. — Még itt, a szobában is azt fejtegetted, hogy ezek a szépségek azon a bolygón éltek, amelyiken jártál.
"Legközelebb vigyáznom kell, hogy ne rúgjak be ennyire!” — gon­dolta John, aztán látszólag vidáman felnevetett: — Micsoda Andersen veszett el bennem...!

vissza

 


Fel↑