Apokalipszis
Karlem néhány perc alatt elérte a Város túlsó végét, majd befordult a füves repülőtér felé vezető bekötőútra. Negyedórával később már a levegőben volt. A légitaxi, mellyel felszállt, sebesen hasította a levegőt. Eszeveszett tempóban hajszolta a gépet előre. Tisztában volt vele, a becsapódásról már lemaradt, de legalább a következményeket látni akarta.
Három óra múlva már bánta, hogy nem hallgatott a fiára. Úgy érezte, ha visszafordíthatná az idő kerekét, szó nélkül beszállna a tengeralattjáróba. Kővé dermedve bámult ki a légitaxi ablakán. Messze előtte valami olyasmi zajlott, amitől tetőtől-talpig kirázta a hideg. Ajkai némán mozogtak; nem jött hang a torkára. Kimeredt szemmel bámulta a legvérfagyasztóbb látványt, melyben embernek valaha is része volt.
Háta mögött még a horizont felett ragyogott a központi égitest vörös korongja, előtte azonban teljesen elfeketedett a távoli égbolt. Ám nem ez volt a legborzasztóbb, hanem az a gigantikus méretű vízfal, ami pusztító erővel közeledett, elsöpörve az útjából mindent.
Karlem letaglózva meredt a szökőárra, mely magasságban a távoli, elnéptelenedett Birodalom legnagyobb felhőkarcolóival vetekedett. A rettenetes vízfal tajtékozva zúdult végig az erősen tagolt szárazföldön. Az útjába kerülő kisebb hegycsúcsokat, évmilliós sziklákat pehelyként sodorta el helyükről. A szökőár nyomát felrobbanó vulkánok, levegőbe repülő hegyóriások jelezték. A fekete égboltra kísérteties vörös fények rajzolódtak ki.
Karlem figyelmét ekkor újabb esemény kötötte le. Nem sokkal előtte a sziklás talajon végeláthatatlan repedés keletkezett, amely gyorsan tágult. Mikor már csaknem kőhajításnyi széles kanyon lett belőle, befejeződött a terjeszkedés, hogy a következő pillanatban megkezdődjék az összehúzódás. Igen ám, de az iménti kanyon falai nem álltak meg, mikor ismét összeértek, hanem valami iszonyatos erőtől hajtva tovább mozogtak. Ennek következtében a földkéreg lemezei összegyűrődtek, majd feltüremkedtek.
vissza
