Leslie Vargas
fejléckép

A tenger foglyai

A férfi nem mert megszólalni. Némán intett fejével a műszerfal felé. Brend visszadugta pisztolyát a tokjába.
- Te jó ég, mi folyik itt? - nézett a nyomásmérőre.
   Pillantása hitetlenkedést tükrözött. Ám a kételkedés csak addig tartott, míg a mélységmérőn növekvő számsort észre nem vette.
- Megbolondultatok? - fordult a férfi Karlem felé. - Mindjárt összeroppan a burkolat.
- Ne aggódj, sokat kibír ez a páncél. Egyébként nincs más választásunk. A sziklafalak rádőltek a szurdokra, amelyben tartózkodunk, s most se előre, se hátra, se felfelé nem tudunk menni. Azért süllyedünk egyre lejjebb, mert ha nem találunk valami szűk átjárót, örökre a tenger foglyai maradunk.
- Atyavilág! - nyögte Brend elborzadva. - Sír a hajó!
   Mindhárman némán meredtek a nyomásmérőre. A mutató már jócskán benne járt a piros sávban, s lassan elérte a skála ütközőgombját. A mélységmérő kijelzőjén kérlelhetetlen következetességgel peregtek tovább a számok.
   Gred elszörnyedve meredt a parancsnok kőkemény vonásaira. Tudta, mit jelentenek Brend szavai. A tengeralattjáró eresztékei nyögtek a rájuk nehezedő szörnyű nyomás alatt. Tisztában volt vele, ha nem emelkednek azonnal feljebb, perceik meg vannak számlálva; a burkolat már nem sokáig bírja ezt a terhelést.
   A néma csendben tisztán lehetett hallani, amint a halk, csikorgó, recsegő-ropogó hang ide-oda hullámzik az acélkoporsó belsejében.
- Sír a hajó! - nyögte Gred halottsápadtan.
   Iszonyodva pillantott Karlem megkövült arcára. "Talán már nem is él?" - futott át fején a gondolat.
- Stop! - kiáltott fel hirtelen a parancsnok. - Ott az átjáró.

vissza

 


Fel↑